Aomine Kuroneko

Historia-chan  2015.05.14. 17:56

Első napom a Teiko Alsó-középiskolában. Máskor nem aggódtam volna emiatt, de most, hogy a nyár folyamán magam is "ismert" lettem és féltem, hogy mindenki le fog rohanni. Nyáron az egyik modellügynökség gyakornoka lettem, mint személyi stylist. Mint kiderült, van hozzá tehetségem és így nemcsak gyakornoki, hanem hivatásos állásom lett ezen az ágon. Bár nyáron nem igazán kaptam munkát, az ott dolgozók azt mondták, hogy igenis tehetséges vagyok. Meg azt is, hogy ősztől nagyobb lesz a forgalom. Így hát bátorkodtam, ezt észben tartva belevégni. Haj... Ez a kis visszaemlékezés a nyárra nagyon fájt. De, vissza a "most"ba! Mert itt állok a bátyám mellett a Teiko Alsó-középiskola kapuja előtt.

-Minden rendben lesz- tette a vállamra a kezét Dai-chan. -Amíg én itt vagyok minden rendben lesz. Oké?

Kifújtam a levegőt, amit nem is tudtam, hogy visszatartottam.

-Jó- bólintottam, miután teljesen magamhog tértem. -De remélem, hogy nem fognak lerohhanni.

-Biztos vagyok benne, hogy ez nem fog megtörténni. Addig nem, amíg itt vagyok.

-Aha, biztos.

-Na... Menjünk be- javasolta a bátyám kicsit izgatottan.

-O-oké...

Átlépünk a kapun, és mint azt Bátyó is megjósolta, nem rohantak le. Pedig tényleg azt vártam, hogy megtörténik. Amikor beértünk a folyosóra Dai-chan megbökte a vállamat és elvigyorodott. Ezért a vigyorért néha le tudtam volna ütni, de most... Most jól esett az az "Na látod? Én megmondtam!" vigyor.

-Látod?- mosolygott rám. -Nem megmondtam? Nem rohant le senki.

-Igen.- mosolyogtam vissza. -Igazad volt, de ez nem lesz mindig így. Ja és az egódat sem akarom túlságosan növelni.

-Jó, jó.- fintorgott. -Nem kell egyből erre gondolni. Bár jól esik ezt hallani, de nem ezért csináltam. Csak azért, hogy megnyugtassam szegény hugicámat.

-Aha, persze.- forgattam a szemem. -Mit kérsz?

-Én?- nézett rám. Egy "Nem érdekel az áratlan kiskutyaszem!" nézés elég volt, hogy leálljon. -Na jó. Megfogtál. De ezúttal tényleg nem kérek semmit.

-Ó. Ez új. Mi történt? Új suliba jövünk és te rögtön megváltozol?

-Ó, dehogy is. Csak....

-Csak számít az első benyomás- fejeztem be a mondatát.

-Igen.

-Dai-chan!- hallottuk egy lány hangját. -Végre megtaláltalak! Azt hittem ,hogy ma már nem is fogunk találkozni.

-Ó, Satsuki-chan.- szólaltam meg miután kiszakadtam az ámulatból. -Rég találkoztunk.

-Az biztos, Neko-chan- ölelt meg. -Mióta is? Lassan öt éve?

-Igen ott körül.

-Pontosabban három és fél éve talákoztatok utoljára- szólt közbe a bátyám.

-Nahát ilyeneket számon tartasz, de azt, hogy mikor van az évnyitó az már csak úgy, magától kimegy a fejedből. Ez most komoly?- fakadtam ki. Kicsit zokon esett, hogy ezt számontartja, de a fontosabb dolgok "csak úgy kimennek a fejéből". Felháborító! Na mindegy. Ő már csak ilyen és én úgy szeretem, ahogy van. Még akkor is, ha néha azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne ilyen hülye. -Tudod, mit?

-Nem, de elmondod- vigyorgott rám. Hogy én mennyire utálom az efféle kihívó vigyort!

-Nem érdekel, hogy mit tartasz számon, de ne feledkezz el olyan fontos dolgokról sem mint például az évnyitó. És ha lehet ne akarj vitába szállni arról, hogy te nem is felejtetted el, mert nem igaz. Érthető?

-Neko-chan- szólalt meg a döbbent Satsuki is végre. -Végre képes vagy kiállni magadért a bátyáddal szemben. Hatalmas változás. Ennek örülök.

-Köszönöm. És elég sok tapasztalatot kaptam, úgyhogy...

-Úgyhogy a kis hercegnő királylánnyá érett- ölelet át Dai-chan, mutatva, hogy testvésri ölelésről van szó.

-Azért ennyire ne túlozz, Bátyus- mondtam, miközben próbáltam kiszabadulni az öleléséből. Persze mint mindig, most is hiábavaló volt a próbálozásom.

-Ó, dehogynem. És ne kezdd azt, hogy nem szükséges, mert igenis szükséges. Az én hugicám egy hatalmas tehetség. Egy tehetséges stylist.

-Ez komoly?- ugrott egyet Satsuki. -Tényleg stylist vagy Neko-chan?

-H-hát, igen- motyogtam kicsit zavarban, hogy Dai-chan így felhozta, de mégis jól esett ez a kis törődés.- D-de még csak nyáron kezdtem. Mindenki azt mondja, hogy tehetségem van ehhez a szakmához.

-Semmi kétség!- vágta rá a bátyám. -Igazán tehetséges vagy ebben és ez ellen semmi kétségem nincs.

-Ez nagyszerű!- kiáltotta Satsuki. -Majd mutass néhány trükköt, ami nem túl macerás, mondjuk egy bálra. El sem hiszem, hogy a legjobb barátnőm egy tehetséges stylist.

-Hát, izé... Köszi, meg minden, de légyszi egy kicsit halkabban, ha lehet, mert nem akarom, hogy...

-Bocsi, hogy csak így beleszólok a beszélgetésetekbe- kezdte egy hang a hátam mögött. Istenemre mondom, hitertelen se köpni, se nyelni nem bírtam. Még csak moccanni sem. Azt vártam, mikor jönnek azok a kérdések, hogy "Kaphatok egy autogrammot?" vagy "Mióta dolgozol ebben a szakmában és mennyi mindent tudsz?" típusúak. Aztán egy mély levegővétel kíséretében megfordultam, de nem néztem fel. Továbbra is a padlót és a cipőmet néztem

-S-semmi baj- szólaltam meg. "A fenébe! Már megint dadogok!" gondoltam magamban, de tovább folytattam. -Úgyis pont befejeztük a beszélgetést.

-Ténylég nagyon sajnálom, de ahogy a húgommal sétáltunk, meghallottam, hogy valamelyikőtök stylist.

-I-igen. Én vagyok az. A nevem Aomine Kuroneko. Igazából a nyáron kezdtem és mégis mindenki azt állítja, hogy tehetséges vagyok ebben a szakmában.

-Tényleg? És mégis mennyire tehetsége?

-Annyira, hogy már nem csak gyakornok, hanem hivatásos stylist- mondta Dai-chan. -De a lelkesedésedből vegyél vissza. Rendben?

-J-jó- mondta. -De...

-Semmi "de"!

-Bátyó!- szóltam rá. -Ne akarj mindenkit felbosszantani a védelmezéseddel! Érthető voltam?

-De...

-Ne mondjam mégegyszer!

-Hah... Rendben van.

-Elnézést- szólalt meg a srác Dai-chanra nézve. -Megkérdezhetetm a teljes neved, Aomine?

-A becsületes nevem Aomine Daiki. Neko bátyja vagyok.

-Tényleg!- kezdtem kissé feltüzelve.- Még nem tudjuk a neved, de te tudod a miénket. Szóval. Megmondanád a nevedet?

És hirtelen megjelent egy nálam fél fejjel kisebb lány. Szőke haja copfba volt fogva és mélykék szeme szinte világított a félhomályos folyosón. És meglepő módon ő szólalt meg a másik, mellette álló srác helyett.

-Ő a bátyám, Kise Ryouta. Én pedig Kise Historia vagyok. A bátyám modell és épp stylistot keres. Csak nem bírta kinyögni.

-D-de, Ria- szólt rá a bátyja. -Tudom, hogy tisztában vagy a dolgokkal, de akkor is. Ne akarj mindent helyettem intézni.

-Miért? Hisz, ha nem szólalok meg akkor még mindig csak egy helyben állnál. Most mondd azt, hogy nem tettem jól. Hisz te magad mondtad, hogy egy veled kb. egyidős stylistot szeretnél. Vagy már elfelejtetted?

-N-nem. Miért felejtettem volna el. De mindegy.

-Biztos?

-Igen. Teljes mértékben.

-Akkor... Én megyek és megkeresem a termünket.

-Jó. Majd találkozunk.

-Neko-chan- szólalt meg Satsuki. -A bátyád elment felkutatni a termünket. Utána megyek én is. Majd később találkozunk.

Az egyik Kise elment, a másik itt maradt. Közben ha jól hallottam, akkor Dai-chan és Satsuki-chan is leléptek, de nem vagyok benne biztos. Még csak most jutott eszembe, hogy felnézzek és szemügyre vegyem az előttem álló, szótlan srác arcát. Meglepően szép volt. A haja, mint a hugának, neki is szőke volt, de a szeme... A szeme teljesen más volt. Nem olyan gyönyörű, mélykék, hanem mint az arany. Gyönyörű, aranyszínű szeme volt. Még sosem láttam ilyen szemet. De valahogy elbűvölt. A tekintete fogva tartott és nem engedett.

"Eddig még soha nem éreztem ilyet. Dai-chan is képes volt erre, de nem ilyen módon. Az ő szemeiben a testvéri szereteten túl nem volt más, csakis az egó. Az a hatalmas egó. De ez teljesen más. Ebben ott a törődés, a félelem, ami gondolom a stylist miatt van és még valami, ami nem tudom mi. Azt hiszem most lettem szerelmes. Várjunk csak! Kise.... Hol hallottam én már ezt a nevet? Hmmmm... Ja! Meg van! A modellügynökségnél az ott dolgozó, idősebb stylistok kívántak szerencsét, hogy hátha az ő stylistja leszek. És ott van még a havonta megjelenő Trend Magazin is. Ezt az arcot már ott is láttam." Ahogy végiggondoltam éreztem, hogy egyre jobban nehezedik a levegő körülöttem. Legalább is ilyen érzés volt. Gyorsan hátrasandítotam, hogy Satsuki-chan és Dai-chan itt vannak-e még, de pechemre tényleg jól hallottam azt, amit Satsuki mondott. A levegő olyannak érződött, mintha kevés lenne benne az oxigén. "A fenébe! Most fogok elájulni, igaz? Na pont ez rontana el mindent." A gondolataim a folyosóval együtt elsötétültek és az utolsó emlékem az, hogy valaki elkapja a derekamat én pedig a mellkasának esem.

                                        ************

Jó pár óra eltelhetett mire magamhoz tértem, mert elég éhes voltam. Kinyitottam a szemem, hogy körülnézzek, hol is vagyok. Fehér plafon és falak. Függönnyel elválasztott ágyak és minő meglepő, kórházszag. Ahogy balra forgítottam a fejem, olyan látvány fogadott, amire még álmomban sem gondoltam volna. Kise Ryouta a mellettem lévő ágyon ült és várta, hogy felkeljek, gondolom. Mikor ránéztem megkönnyebbülten felsóhajtott, felállt az ágyról és odalépett mellém. "Biztos, hogy álmodsz. Ha kinyitod a szemed otthon leszel." mondogattam magamnak. De, ha mégis álom akkor még nem akarok felkelni. Meg akarom várni a végét.

-Csipkerózsika felébredt- mondta.- Bocsánat, a csók, amitől felébredhettél volna, elmaradt.

-Hahaha- mondtam egy grimasz kíséretében.- Ez most nem a legjobb alkalom a viccelődésre. De.... De mi történt? Konkrétan nem emlékszem semmire. És mikor kerültem ide?

-Kicsit lassíts! Először is. Miközben beszélgettünk, hirtelen összeestél. Szerencse, hogy időben reagáltam, így el tudtalak kapni. Másodszor. Mivel nem láttam értelmét megkeresni a bátyádat, így lehoztalak a gyengélkedőre. Aztán...

-Aztán, mi? Ó, tényleg! Hány óra van?- és erre egyből megkordult a gyomrom, ami persze ebben a helyzetben elég kínos volt.

- Értem a célzást- nevetett.- És sejtettem, hogy éhes leszel, tehát bátorkodtam venni némi ételt. Remélem ízleni fog. Hoztam szendvicset, meg édességet is. Jó étvágyat Neko-chan.

-Kö-köszönöm- mondtam. És hirtelen eszembe jutott, hogy a bátyám biztos aggódik. -Kérdezhetek valamit?

-Csak tessék- válaszolta mosolyogva.

-A bátyám tud róla, hogy itt vagyok?

-Hát... Az igazság az, hogy nem volt időm megkeresni, így nem. Bocsáss meg. Tényleg meg akartam keresni. De.....

-De aggódtál amiatt, hogy mi történt velem. Igaz?

-Igen- bólintott.

Kis szünet. A csendet ajtónyitódás és -csapódás törte meg. A következő pillanatban pedig megállt az ágyam előtt egy szőke hajú lány, aki korábban bemutatkozott, de most akkor sem tudnám megmondani a nevét, ha valami egymillió yen-es kérdés lenne. Aztán egy mély és ismerős hangot hallottam meg. A bátyám volt az. A hangja tele volt aggodalommal, ami tuti, hogy miattam volt. A következő pillanatban már ő is az ágyam végénél állt. Lesütött szemmel vártam.

-Mi történt, Ria?- kérdezte Kise.

-Mi? Mi?- morfondírozott a lány- Már egy jó ideje téged és Neko-t keressük, azért, mert az én drága és SZÉTSZÓRT bátyám még egy SMS-t sem tud küldeni, hogy mi a franc történt. Komolyan, te vagy az idősebb, de nekem sokkal több felelősségérzetem van, mint neked. Tehát, ha már itt vagyunk. Valamelyikőtök elmondaná, hogy mi történt?

-Hát én nem sokmindent tudok mondani- kezdtem.- Többek közt azért, mert a nap nagy részében ájult voltam. Tehát, ha nem baj, Kise. Akkor átadnám a szót neked.

-Nem gond- mondta. Fura mód az a mosoly, ami az arcára került, melegséggel töltött el. -Tehát. Miután elmentetek , azután még beszélgettünk, de nem sokat, mert Neko hirtelen összeesett. Mivel nem tudtam mit csináljak és nagyon megijedtem ezért levittem a gyengélkedőbe. Aztán szólni akartam, de... De a telóm otthon maradt és túlságosan aggódtam, hogy elmenjek. Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam.

-Hah...- sóhajtott Dai-chan. -A múlt mostmár lényegtelen. Most az a lényeg, hogy Neko jól van. Igaz?

-J-jah- bólintottam.

-Aomine...-szólalt meg Historia. Ó, végre eszembe jutott a neve.

-Igen?- néztünk rá és szólaltunk meg egyszerre a bátyámmal.

-E-először is- folytatta-, ezt ne csináljátok többször, mert a frász hozzátok rám- Másodszor pedig, az osztályfőnök téged, Neko és a bátyámat látni kíván, mert mindenki mást látott meg ilyenek.

-Tehát, ha innen kimentem, akkor keressük meg az osztályfőnököt?

-Igen- válaszolta a bátyám. -De amúgy egy Kuroko Tetsuya nevű srácnak is mennie kell.

-Ja, tényleg- kapott a fejéhez Historia. Így jobban megnézve, a szemét eltekintve, nagyonis hasonlít a testvérére.

-Egyébként- szólalt meg valaki Dai-chan háta mögül-, ha már jobban érzed magad akkor nincs miért tovább itt lenned. Mármint azt mondom, hogy ha jobban vagy akkor nincs miért tovább megfigyelés alatt maradnod. Az a három óra még ilyen korban is kritikus ájuláskor, tehát... Ha bármilyen tünet fellép akkor gyere vissza.

-Tünet?- nézett rá Kise aggodalmasan.- Miféle tünet?

-Fejfájás, szédülés, hányinger meg ilyenek- válaszolt a hang. Valamiért nagyon is titokzatos volt. Mármint az, hogy a hangot hallottuk, de testet vagy bármi arra utaló jelet nem láttunk.- És, ha most megbocsájtotok... Nekem mennem kell. A mai nap folyamán valaki vigyázzon erre a lányra. Rendben?

-Rendben- válaszolta egyszerre a bátyám és Kise. Különös módon mindkettejük szemében láttam az elhatározást, hogy egész nap ott lesznek mellettem. Kíváncsi leszek, hogy mi fog még rám várni a mai nap.

                                           **********

Ezután semmi izgalmas nem történt. Miután a gyengélkedőről kimentem a két fiú tényleg mellettem maradt. Kicsit rosszul is éreztem magam emiatt, de mégis jól esett, hogy ennyire aggódnak értem. Mármint a bátyám egyfolytában ilyen, de az, hogy Kise Ryouta is ilyen lesz.... Hát erről még álmodni sem mertem volna.

Az osztályfőnöknél tett látogatás után elmentünk megnézni a tesitermet és Dai-chan még játszott is egy kicsit. Historia időközben eltűnt, így mikor a bátyám elment átöltözni, Kise és én kettesben maradtunk. Elkezdtünk beszélgetni és valahogy kilyukadtunk a ma délelőttnél. A délelőttnél, amikor elájultam. De mivel egyikőnknek sem tetszett a téma gyorsan váltottunk és oda lyukadtunk, hogy ki mit szeret, meg mit utál, meg hasonlók. Valahogy úgy éreztem, hogy mellette nyitottabb vagyok, mint bárki más mellett. De úgy vettem észre, hogy ez Kise-re is igaz. Mintha a sors akarta volna így. Ezután ismét megkérdezte, hogy leszek-e a stylistja és mivel úgy éreztem, hogy a "nem" válasszal megsérteném és amúgy is vártam már ezt az alkalmat, igent mondtam. Igent mondtam, mert úgy éreztem, hogy erre a "kapcsolatra" mindkettőnknek szüksége van. Igent mondtam, mert Kise Ryouta elrabolta a szívemet. Elrabolta és nem is ereszti. Így kellett valami ok, amivel nem fogom úgy érezni, hogy darabokra tépi a szívemet.

Miközben gondolkodtam, hogy kimondjam-e az érzéseimet, észre sem vettem, hogy közelebb ült hozzám. Majd odahajolt a fülemhez és elsuttogott pár szót.

-Rögtön beléd szerettem, ahogy megláttam az arcod- mondta ezt egy szelíd és kényeztető mosoly kíséretében.

"Eldöntöttem! Ha ő elmondta nem fogok táncolni az idegein. Ez rám is igaz. A saját idegeimen is táncot járok. Elmondom neki. Persze csak akkor, ha Onii-chan nem szakít félbe." gondoltam és válaszra nyitottam a számat.

-Én is ugyanígy érzek- mondtam és közben köszönetet mondtam, hogy nem kezdtem el dadogni. Ezután még egy szelíd mosoly és még pár centi mínusz köztünk, majd Kise még közelebb hajolt és megcsókolt. Tökéletes volt az a néhány pillanat, de mikor véget ért akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen boldog vagyok. Semmi másra.

-Kise...- kezdtem, de ő finoman csendre intett.

-Hívj Ryouta-nak, Neko-chan- mondta lágyan.

"Úr isten! Az, hogy egy fiú engedi, hogy a lány a keresztnevén szóltítsa, már kapcsolatot jelent. Nem igaz?" gondoltam magamban.

-Ráérsz hétvégén?- zökkentett ki a gondolatmenetemből. -El szeretnélek vinni valahova.

-E-ez most egy randi lenne?- kérdeztem.

-Igen- válaszolta még mindig ugyanolyan lágyan.

-I-igen. Ráérek. Amúgy.... Hova szeretnél vinni?

-Az legyen meglepetés. Rendben?

-Jó- bóintottam.

Nemsokkal ezután, hazafelé tartva azon gondolkodtam, hogy miért is vagyok ilyen jól, mikor reggel még el is ájultam. Most pedig kicsattanok az egészségtől. Na mindegy. Nem töröm a fejem rajta.